Tóték

Izmitből június 27, reggel 9:00-kor indultunk el.

Másnap Batakban aludtunk, Bulgáriában. Gyönyörű, fenyvesekkel borított hegyekkel körülvett tó partján szálloda. Nagyon szép hely, mint egy kis Svájc.

Aztán Magyarország, június 28, este 7 körül.

Hogy mi változott? Semmi! Senki! Mintha csak el sem mentem volna.
Egyedül az volt szokatlan, hogy Ercsiben nagyon kevesen vannak. Fél éven keresztül mindenhol nagyon sokan voltak....tömve. Itt nem.

A családomban, barátaim közt senki nem változott....minden ugyanott folytatódott, ahol februárban hagytam...a fonalat felvettem!
És mielőtt még egy percre is leültem volna otthon, a táncosokkal elindultunk Szlovákiába.

Úticél a Magas-Tátra-beli Vychodna, ami Európa legöregebb és legpatinásabb folklórfesztiváljának ad otthont. Több mint ötven éve rendezik meg.
Egy csodás hegyi faluban, Liptovsky Ján-ban laktunk.
A fesztivál a kicsivel nagyobb Vychodna faluban volt. Hatalmas színpadot építettek, mögöttünk egy komplett faház-rendszerrel háttérnek.
Több mint ötezer ember fér el a nézőtéren, csakhogy az idő pocsék volt. Szakadt az eső, és olyan hideg volt, hogy a kimondottan Felső-Magyarországi hegyközi viselet alá is pólókat és melegítőgatyát vettünk fel. Majd meg fagytunk.
A plusz öltözet mellett segítségünkre volt (szigorúan a fellépés után) még az egy euróba kerülő kupica mézpálinka, és a szlovák barátság.

Mivelhogy abban is volt részünk. Hiszen Eszternek, a fantasztikus tolmács-anyukánknak (aki a felvidéki Zselízből származik és az egyik táncos-barátunk anyukája) tanácsára nem hallgatva Józsika barátommal elindultunk felfedezni a fesztivált. A Lángose (!!) és Kürtőskalács árus strandok után egy nagy tisztáson körben asztalok, azoknál rögtönzött zenekarok és éneklő szlovákok. Mi is odamentünk haverkodni, és annak ellenére, hogy a melegítőnkről lesütött, hogy magyarok vagyunk, a verekedés helyett együtt táncolások és kínálgatások kerekedtek különféle szlovák pálinkákból. Plusz táncoltam a magyar táncházban egy lánnyal, aki a nagy szlovák Lucnica csoportból származik. Először persze nem mert táncolni, mert mondta, hogy úgysem tud rá, majd közöltem vele, hogy ez magyarbődi csárdás, Kassa mellől. Meglepődött. Tudott rá táncolni. Jé!

Tanítottunk a sátorban szilágysági és györgyfalvi táncokat is, nagy sikerrel.
Aztán megtörtént a csoda.

Esti gálaműsor. Az első sorban a népviseletben fagyoskodó Gasparovics köztársasági elnök úr csápolt. Az együttesünk igazgatója, és mindannyiunk apukája szlovákul köszönti a nézőket. Teszem hozzá, állami tévé, élő egyenes adás. Eszter közölte velünk, ha ő most magyarul beszélne, bírságot fizetne. Ennyi.

Aztán felálltunk mi, fiúk a györgyfalvi legényeshez. Majd mielőtt még megmozdultunk volna, kitört a tapsvihar. Mikor elkezdtük a táncot, tovább folytatódott. Minden szólórészt újabb taps követett.

Szóval ennyi a politikai harcról. A vychodnai fesztiválon nem volt. Mi aztán szlovákul énekeltünk, persze óriási magyar zászló előtt. De ez ott nem volt furcsa, vagy meghökkentő. És ez így is volt jó.

Nagy megtiszteltetés volt ott lenni. Látszott a patina, az érdeklődés. Látszott a régi kultúra. Ami lehet, hogy hasonlít a magyarra, meg a lengyelre, de látszott, hogy szlovák. És ott volt a rengeteg szlovák ember, aki spontán leállt énekelni kis csoportban, aki felvette a kalapját az óriási darutollal és aki szakadó esőben esernyőt a feje fölé tartva végigcsápolta a magyar műsort is.

És volt egy gorál zenekar, akik mezőségit játszottak nekünk az öltözőben.
A mi zenekarunk is játszott együtt a buliban szlovák zenészekkel nagyecsedi és mezőségi táncokat.
Nem semmi vendéglátás.



Jó volt ott lenni. Kristálytiszta táj, csörgedező patakok, méltóságos hegyek ködöt döfve, Liptovsky Mikulás, egyeurós mézpálinka, finom ételek, kedves vendéglátók, fosatós forrásvíz, népi építészet, Vychodná.

És persze a barátaim, a forrásosok, akikkel olyan volt együtt lenni, mintha nem is lettem volna távol tőlük fél évre. Nem mondanám, hogy visszafogadtak, mert nem is volt szükség rá: el sem engedtek. Csak abból vettem észre, hogy kihagytam fél évet, hogy nehezebben kapkodtam a levegőt...

Oszmánok

Nos, hazajöttem Törökországból.

Ennyi.

Lehetetlenség most leírni, hogy ez milyen. Hiány. Más. Új élet. Vagyis a régi.

Nehéz bölcs összegzést írni, lehet, hogy most sikerülni fog, lehet hogy nem, de majd egyszer elmesélem.

Plusz elmesélem majd milyen volt Grúziában, mert még arra sem vettem a bátorságom.
Egyszer majd szavakba öntöm, vagyis pontosan szólva két hét múlva szavakba fogom önteni.
Az július 19. Este 0:39-kor. Ez lesz a határidő magam számára.


Bevallom, rég nem írtam. De mivel a blog az élet tükre, ezért így a legjobb....az jellemzi az utolsó időszakomat Törökországban, hogy nem volt időm írni. Törökország beszippantott.

Oszmán lettem.

Ennek az a története, hogy ültünk a barátainkkal a Nagy Bazár mellett, mikor is a pincér kérdezte tőlem, mint egyetlen magas, kék szemű, szőkést, hogy honnan jöttem. Mondom Mádzsárisztán. És a szokásos hun-Attila elmélet helyett egyszerűen, ám szép Kelet-Fekete-tengeri kiejtéssel (az akcentusáról rátaláltam, hogy honnan származik, amivel nagy tiszteletet kaptam utána tőle, hisz két török közt a legelső kérdés, hogy honnan származol, és még egy ötgenerációs isztambuli is büszke, ha az üknagyapja üknagyapja Sivasból jött), szóval bayburti kiejtéssel (cs helyett c, dzs helyett dz-t mond) közölte velem, hogy mi mind oszmánok vagyunk. A palesztinokkal meg a törökökkel együtt jöttünk Ázsiából, majd a Fekete-tenger partján elágaztunk, és mi a nyugatra tolt keresztény testvérei vagyunk. De oszmánok.

Azóta ez a fedőnevünk a haverjaimmal. Mindenki oszmán.

Azért elmondom, hogy az utolsó hetem milyen volt. Felejthetetlen.
Egy családot kaptam ajándékba. Három oszmán testvért.
Ugyanis átköltöztem a legjobb barátom, Tolga lakásába, otthagytam a régit. Rengeteg cuccunkat Kasiával átpakoltuk, a kulcsot odaadtam Pattynek,elbúcsúztam tőle, becsuktam az ajtót. Vagyis elköltöztem. Ez rossz volt, de aztán a következő héten új otthonra találtam.

Ugyanis megkezdődött a kommunista életünk.
A három jó barát, Tolga, Dilara és Tugba összeköltöztek, és makettet gyártottak Tugba számára. Együtt ettünk, vízipipáztunk, dolgoztunk, segítettünk Tugbának befejezni a projektjét, ami a lehetetlenséggel volt határos. De megcsináltuk. Együtt adtuk le, ünnepeltünk. Majd jött az én tervbeadásom.
A zsűri pillanatát mesélném el.
Összeült a zsűribizottság. A fél suli ott volt nézőnek. Én jöttem. A projektorban elindult a féléves tervem prezentációja. Én egy törökországos pólóban álltam középen, előttem a két makettem, amit közösen csináltunk. Mellettem a három barátom ragasztgatja a falra a tervlapjaimat. Én középen állok.
Előttem a tanári bizottság (aki egyébként jönni fog Magyarországra, mert mondta nekem Murat Hodzsa, hogy Párizs unalmas, ezért Pestre akar jönni, majd vezessem őt körbe) megjegyzi: tökéletes építész. Minden van. Póló a zsűri lekenyerezésére, makett és kollégák.
Hát igen, azok voltak. Kollégák, barátok, testvérek, akikkel együtt kirándultunk az isztambul melletti szigetekre. Ahol nincs autó, csak szamár, bicikli, meg gyalogos.
Érdekes emberekkel ismerkedtem meg az utolsó hetemben: Blert, a koszovói srác, aki Pristinából származik. Az albán raki pont olyan, mint a magyar pálinka.
És megismerkedtem egy szudáni lánnyal, aki magyarul köszöntött, mert a nagynénje magyar, és ő is sokat járt Magyarországon. Van ilyen
Vele az utolsó estémen ismerkedtem meg, amikor is Tolgával és Tugbával együtt kávéztunk pár új AIESEC-es külföldivel. A világ minden tájáról érkeztek HOZZÁNK. Én mint tiszteletbeli török, bemutattam nekik a VÁROSUNKAT. Jósoltam nekik a kávéból. És jó volt látni azt az érdeklődést, amivel a friss szemükkel néztek az OTTHONOMRA. A két török barátommal pedig törökül beszélgetve mentünk utána HAZA. Előtte még beültünk egy bárba, ahol kisvártatva minden régi barátom megjelent, hogy elbúcsúztassanak. Ekkor esett le először, hogy el fogok innen menni.

De azért érdekes volt el a búcsú. Nagyon közel van Magyarország, szóval azzal a biztos tudattal váltunk el, hogy most kis időre elmegyek, de bármikor vissza tudok ide jönni. Így nem is volt olyan rossz.

Így váltam el másnap a legjobb barátaimtól is. Sírva integettek utánam.



De.......ugrok......

Ma elkezdtem intézni a bevándorlási hivatalnál a két barátom meghívólevelét, mivel augusztus végén jönnek hozzám kirándulni. Úgyhogy az oszmán élet tovább folytatódik. Nem is írok nagy és bölcs zárszót. Minek....rengeteget tanultam, amit mérni lehet....műemlékfelmérést, török nyelvet, tervezést, köztársaság kori építészetet, bizánci építészetet, magasépítéstant, barátságokat, nyugodtságot, teázást, cigköfteevést, kirándulást, egyedüli életet, közösségi életet, énekelni, táncolni, tavlát játszani, stoppolni, alkudozni, szórakozni...... de ezek mind belém épültek, a fülembe másztak észrevétlenül. A természetem részei lettek, és épp ezért nem lehet tételesen felsorolni, mivel rólam leválaszthatatlanok. Élményekhez, emberekhez köthetők, így olyan természetességgel olvadtak belém, hogy hirtelen nem is tudom őket elkülönülten, szeparáltam kezelni. Benne van a tekintetemben, a mozdulataimban, a cselekvésemben, a korábbi írásaimban, a későbbi viselkedésemben. Vagyis hozzám tartozik, élménnyé váltak. Az életem részévé. A legszebbeké.

De amint az előbb írtam, ez nem fejeződik be. a Két eddig majdnem hermetikusan elválasztott élet majd kezd összekeveredni. Eddig is voltam már Anyával, Apával, Mamával meg Sebivel és Dórival együtt Isztambulban és Izmitben. Augusztusban jön Tolga, Tugba, Dilara....

Így az élet megy tovább, és ezért hazajövetelem után a blogot sem hagyom abba.

Úgyhogy hamarosan át is keresztelem a blogot.....és elsőképp elmesélem hol jártam két nappal a hazaérkezésem után.

Polonezköy

Elárulom, hol jártam ma: Polonezköyben.

Érdekes szó: Polonez, mint lengyel, köy mint falu (törökül).
Polonezköy Isztambul egy városrésze, Beykoztól nem messze, az ázsiai oldalon, északon. Beykozban voltunk 6 éve a Forrással gyerekfesztiválon. Most Polonezköyben Csersznye fesztivál volt.
Úgy képzeljétek el, hogy hegyek és dombok közt, fenyőerdőben, egy mini Zakopane. Lengyel emigránsok alapították, most is minden félig lengyelül van kiírva. Lengyel arcú nénik árulták a böreket, meg a kebabot. Lengyelül is beszéltek.
Későn értünk oda, öten barátok. Én és négy török barát. Sátorozni akartunk, de mindenki mondta, hogy nincs kemping. Nosza, mit tegyünk?
Ekkor megcsörrent a telefonom, Adrian hívott, a lengyel lakótársam, Kasia egyik barátja, akivel Grúziában is együtt utaztunk (ígérem, mesélek arról is, rengeteg dolog történt, de nagyon nehéz nekifogni). Szóval Adrian hív, hogy épp a templomnál van, merthogy Polonezköyben templom, pap is van, a dzsámitól nem messze.
Erre mondom neki: mi meg sátorozóhelyet keresünk.
Adrian: ne keressünk, beszél a pappal, sátorozhatunk a templomkertben.
Így is lett. A muszlim haverok dobtak egy hátast, mikor este, a templom mellett felállított sátrunk előtt piknikeztünk. Volt nálam rejtett szalámi szigorúan sertéshúsból, ezt Adriannal jókedváen el is fogyasztottuk. A többieknek maradt a Polonez márkájú macar salam, vagyis madzsar szálám, ami persze csak a nevében magyar, amúgy meg marhapárizsi.
A közelben esküvő volt, oda is ellátogattunk.
Másnap reggel összepakoltuk a cuccunkat a templomkertben, és nekivágtunk a falunak.
Árusok, rengeteg kaja, méz. Az egyik pultnál ebrut készítettem.
Az tradícionális török festmény.
Úgy készül, hogy egy tál vízre festéket kell csepegtetni, majd a víz felszínén úszó festékbe mintát karcolni. Ezután papírt fektetünk a víz felszínére, amin aztán a vízről lehúzva megmarad a festmény.
Ezután néptáncműsor volt, tánctanítással:D
És a következő dal, ami a kedvencem: váljék egészségetekre!

Aláhúzom: mindez Isztambulban....ha valaki ennél furcsábbat kitalál, annak barszczy czerwone a jutalma!

törökkörözött.

A hét nagy tanulsága:

körülbelül egy évig nem akarok körözöttet látni.

Ugyanis....
a hétvégén megjött a nyár.
Nohát, gondoltuk, szervezünk egy pikniket. Ugyanis a törökök állandóan piknikeznek.
Van a közelben egy erdő, mondjuk több is, de ez a városi erdő. Itt profin kijelölt útvonalak vannak a hegy tetején a fenyvesbe, és kis tisztásokon piknikező kuckók.
Itt aztán van csap, hogy az odahozott dolgokat megmoshasd, vannak játszóterek, hinták, röplabdapályák, meg amúgy a természet körülötted. Magas hegyek, fenyvesek.
Ezek a helyek aztán jó időben (és most az van, 25 fok....) tömve vannak pokrócra heveredett bajszos családfő körüli fejkendős asszonyokkal, rohangáló gyerekekkel, röplabdázó fiatalokkal.
Van itt minden: kaja, hordozható szamovár mindenkinek a pokrócán, rajta az elmaradhatatlan tea fődögél.

Egy dolgot nem szabad: az erdő területén tüzet rakni.

De az élelmes török nem bírja ki grill nélkül, így a kerítés mentén, kívül (ugyebár csak az erdőben nem szabad grillezni), a parkolóban szépen sorban mindenki tüzet rak és sütöget.

Mi nem sütögettünk, hanem mindenki hozott magával kaját.
Én mit csináljak?? Sokat gondolkodtam, telefonos segítséget is kértem Anyáéktól, könnyű, gyors, kész.

Aztán eszembe jutott: legyen körözött. Ilyet úgysem láttak még.
Egy dolog a bökkenő: a két hungarikum közül, vagyis a túró meg a tejföl közül melyik van itt?

Körülnéztem aztán a boltban, és kiderült, hogy a tejfölhöz hasonlító dolgot itt úgy hívják, hogy süzme yogurt, a túrónak látszó tárgyat meg lor peyniri.
Úgy megörültem, hogy szemmértékre gyorsan be is vásároltam belőlük.

Otthon derült csak ki, hogy körülbelül egy anatóliai hadosztály mennyiségű körözöttet sikerült gyártani.

Lesz, ami lesz, elviszem.

Mondjuk elég finom volt....bár fura, olyan törökös. Kicsit túlsós, kicsit túlédes, másmilyen. De hát örüljek, hogy legalább ilyen hozzávalók voltak.
Először leteszteltem a lakótársamon, aki azt mondta, hogy nagyon-nagyon finom, de neki elég egy szelet kenyér, mert túl sok benne a sajt (Amerikában sajtnak hívják a túrót - cottage cheese). Hát való igaz, végülis csak az van benne. Mindegy, majd csak megeszik.

A piknik aztán szuper volt. Röplabda, frizbi, kutyák, erdő, kaja, minden. A körözött is mindenkinek tetszett, pláne a neve.
Csakhogy megmaradt a fele. Így három napja azt eszem és enyhe undorom van tőle.

Akinek van ötlete, hogy mit lehet csinálni a megmaradt fél kiló túróból és elég sok tejfölből, az segítsen.
De légyszi ne körözött legyen.

Veri az ördög a feleségét a Fekete-tenger partján

Higgyétek el, nagyon szeretném folytatni a Ciprusi beszámolót, és fogom is. De attól félek, hogy elfelejtem mik történtek velem a hétvégén! Márpedig az kár lenne.

Mivelhogy a hétvégén egy HELY en voltam. Nagy betűkkel.

A hely szelleme – a genius loci – egy vidék, város vagy szűkebb környezet sajátos légköre, hangulata. Minden épület egy bizonyos helyen, egy adott korban és egy építész által jött létre. Vannak olyan épületek, amik körülveszik, beleolvadnak a környezetükbe, míg egyesek, legyenek akármilyen remek és pazar épületek, mégis idegenek abban a környezetben, ahová megálmodták.

Şafranboluból csak egy van. Hála istennek. Mivel ebbe az egybe minden be lett sűrítve, ami csak Şafranbolus.

A történet pénteken kezdődött, Kasia, a szobatársam Ankarába, a fővárosba ment barátjához. Megbeszéltük, hogy másnap Şafranboluban találkozunk, ami állítólag nagyon szép. Ő a Couch Surfing weboldalon talál nekünk egy vendéglátót, akinél lakhatunk. Én pedig megfűztem két török barátomat, Dilarát és Tuğbát, hogy jöjjenek velem. Nem volt nehéz.

Szombat reggel, elég jó az idő, Izmitből busszal indulunk Karabükbe, ami Şafranbolu melletti ipari település. Nincs ott semmi látnivaló, viszont olcsóbb busz megy oda. Ott aztán várt minket Kasia és egy egylírás csühögénnyel tovább döcögtünk a világörökség kincséhez.

Şafranboluban tulajdonképp házak vannak. Szentendre. Ám a házak közt valami különleges szövetség van. Egyik a másikkal összekacsintva egyre tovább csalogatja az ámuldozó turistát, mígnem az totálisan elvesz az egyedülálló légkörben.
Nem nagy kunszt. Csak faváz és tégla vagy tapasztott kitöltés. Az emelet konzolos. A nyílászárók fából készültek, zöldre-kékre festettek. Az utcák szűkek, kanyargósak. Dombok. Egy nagy völgy, két oldalára hintve a sok-sok ház. Ez a képlet. És akkor jön a plusz adalék. Valami, amitől hely lesz, amitől jól érzi magát az ember, amitől furdalja a kíváncsiság, amitől izgatott lesz, még többet akarja látni, ide akar költözni, amitől egyedi.

Ez a plusz teszi a házak halmazát HELLYÉ. Hamvas Béla, akinek a nevét a százhalombattai könyvtár viseli ezt írja Az öt géniusz című könyvében:

"A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel.
A tér és a hely között az a különbség,
hogy a térnek száma, a helynek arca van.
A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható,
területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható.
A tér mindig geometriai ábra.
A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint az az egy.
A térnek képlete, a helynek géniusza van.

Itt aztán elmerültünk rendesen. Rengeteg kép készült a régi oszmán házak tengerében, amelyeket a Facebookon ki-ki a maga módján vizuálisan is megcsodálhat.

Voltunk Hamamban is. Törökfürdő. Nézzétek meg Ferzan Özpetek azonos című filmjét.
Első este megkérdeztük, mennyibe kerülne nekünk, szegény diákoknak egy törökfürdő. A hamamos bácsi kedvezménnyel kecsegtetett. Holnap visszatérünk. Viszont összefutottunk a helyi kahvés bácsival, aki meghívott minket a kávézójába.
A csakis férfiak helyeként ismert kahvéba betértem három lánnyal. Megállt a bicska a levegőben. Letelepedtünk egy asztalhoz, körülöttünk furcsán néző török öregemberek játszottak, teáztak. Mi is ezt tettük. Normális esetben nők nem teszik be a lábukat. Nem tilos, de nem szokás. Mi (vagyis a lányok, én ugye bemehetek) vendégek voltunk. Kaptunk is ingyen teákat, mert ugyebár vendégek voltunk. És játszottunk is okey-t. Török tábla römi.

Miután a helyiekkel megtárgyaltuk, hogy hova érdemes itt menni, (van egy csodás cseppkőbarlang), elindultunk a Couch Surfing szállásunk felé.
Nade mivel menjünk. Busz már nincs. Stoppoljunk.
És ekkor kezdődött a kalandsorozat.

Szóljon hát a git..dal, ami menj!-t jelent...


Ugyanis felvett minket Cemaraba (araba törökül autó, mostantól minden stoppos-szállítót így nevezünk). Régi land rover, hátul zsákok, mi közéjük ülünk. Cemaraba nagyon készséges, a csajokat fűzi, hogy találkozzunk Isztambulban (ugyebár érdemes csajokkal stoppolni:). Megköszönjük, a szálláshelynél leszállunk. Ám kiderül, hoy a szállásadónk mégsem tud fogadni minket. Nosza, semmi baj, éjfél van, de Kasia felhív egy másik srácot, aki bármilyen probléma nélkül befogad négy idegent este ismeretlenül.

Szerencsénk van, mint mindig, Gökhan iszonyú rendes, kapunk kaját, ágyat, másnap együtt utazunk. Életünkben nem láttunk egymást, de mint ezer éves barátok megyünk tovább a tegnap meghallott cseppkőbarlang felé, Bulakba.

Mivel a barlang messze volt, ismét betértünk egy kahve-ba (csak férfiak, tea, játék). Van-e taxi vagy valami. Taxi ugyan nincs, de az egyik teázgató fia elvisz minket a kocsijával. Ezer éves Ford, bepréselődünk, megyünk.
Erdély-szerű dombok, tehenek, völgyek, cseppkőbarlang. Fotókat kell nézni!! Fészbúk!!!

Visszafelé megállunk a helyi erdőben egy kilátóban. Körülöttünk hegyek, amelyek ködbe mártóznak. Fenyőtenger. Aztamindenit.

Vacsi, aztán hamam.
Régi épületbe térek be. A lányok külön bejáraton mennek. Először egy nagy terem, körben kis kabinok a falban, az egyik az enyém, miután a bejáratnál leveszem a cipőm, kapok egy gumipapucsot, majd a kabinban levetkőzök, csak egy rongytörülköző van rajtam. Kilépek a középső nagyteremben, ahol tévé van meg törülközőbe csavart emberek, újsággal kezükben. Tovább megyek egy ajtón, oldalt vécé. Vagyis a padlóban egy lyuk, mellette egy műanyagkancsó, amibe ha vizet engedek az a vécépapír is meg a vécélehúzó is.
Tovább megyek még egy faajtón, itt a hamam.
Rotunda-szerű kőépület. Középen a kupola, amiben üvegszemek világítanak, alatta kőasztal, amire le kell feküdni. Körben négy térbővület, ami mentén csapok vannak, amik mellé leülve egy fémedénnyel locsolgathatod magad. Ebben török emberek ülnek, beszélgetnek, locsolják magukat, vagy mossák egymást.
A nyolcszögletű középső tér körül van négy ilyen helyiség, meg van négy kisebb, amibe ajtó vezet.
Füllesztő meleg van a kőasztalon feküdve és iszonyúan izzadva nézegetem a régi kőkupolát.
Majd jön a fürdő része: ismét egy kőlapra fekszem az egyik exedrában: ezután a hamamos ürge vízzel locsol le, majd beborít szappanhabbal és elkezd csutakolni egy dörzsölős felületű kesztyűvel. Majd hideg és meleg vízzel önt le néha.
Ez a hamam.
Miután vége a nagymosásnak, kimegyek, leülök a kabinok által körülvett térben, bebugyolálnak törülközővel, beszélgetünk a helyiekkel, vizet iszunk, meccset nézünk.
Kb egy óra múlva megszáradok, addig hallgassunk zenét:



A csajokat bevárjuk és irány haza.

Másnap aztán eldöntjük, hogy irány a Fekete-tenger.

Vagyis Amasra.

De nemámakárhogy.

Ha tegnap sikerült, akkor irány autóstoppal.

Bárkivel találkoztunk Törökországban, enyhén hülyének nézett, hogy stoppolni akarunk, ráadásul négyen. Ez nem fog sikerülni mondják. Túl sokan vagyunk, túl Törökországban. Mégis sikerült, ráadásul nem is egyszer, ötször. Kezdem is elölről...

Először is a házunk előtt leintünk egy embert, aki ugyan az ellenkező irányba ment, de a kedvünkért megfordul és a Bartinhoz vezető útra rak le minket. Elkésik a munkahelyéről. Mindegy.

Az úton aztán nagy szerencsénk volt....ugyanis felvett minket Hikmetaraba, akinek namcsak hogy nagy autója van, de a bartini egyetem konyhafőnöke. Így elvisz minket Bartniba plusz meghív minket kajálni a kantinkba. Full ebéd, két tea, ez ám a stoppolás.
Tovább visz minket az Amasra-ba vezető úthoz. Amasra a tenger partján van, olyasmi mint Rio De Janeiro, török módra. Itt kevésbé kedves sofőrt sikerül kifognunk, aki nem szeretn velünk beszélgetni, felhangosítja a zenét a kocsiban:

És miután megérkezünk a gyönyörű dombokkal övezett kikötőbe, 20 lírát kér tőlünk. Azt mondja, hogy ez annyi, mintha taxival mennénk, mivel őt nem érdekli, mi az az autostop. Minket meg ez nem érdekel, nem fizetünk. Hoppon maradt.
A város csodaszép, a szélhámos sofőrt hamar elfelejtjük. Fellegvár falmaradványai, zegzugos utcák, balikekmek, vagyis halas kenyér.
Azúr tenger, fehér hajók.

Innen aztán a célváros Zonguldak, de az nagyon messze van, így előbb Bartint célozzuk ismét. A csajoknak sikerül is mér egy egyedül utazó gazdag menedzsert kifogniuk. Aki közli, hogy előbb Bartinba megy, majd Zonguldakba. Micsoda szerencse. Viszont miután Bartinba érkezünk, még egy órán keresztül dolga van, utána tudunk továbbmenni.
Mondjuk, hogy mindegy, mi addig megpróbálunk tovább stoppolni, ha nem sikerül, felhívjuk, mivel megadta a telefonszámát.

Ok.
Stoppolunk, még egy kocsival elvitetjük magunkat a város másik feléig. Itt újra stoppolunk, majd mit ad isten, ismerős autó közeleg, ugyanaz az ember megáll, aki ígérte, hogy elvisz Zonguldakba. Ismerősként köszöntjük, irány Zonguldak, ami nyolcvan kilométernyi út dombokkal övezve, melyet a legkülönfélébb zöld árnyalatú fenyők öveznek. Elmegyünk egy olyan reptér mellett, amit úgy alakítottak ki, hogy a mellette lévő domb közé kanyont robbantottak, hogy a gépek le tudjanak szállni.

Megérkezünk Zonguldakba, a sofőrünk ajándékokat ad nekünk, majd veszünk egy olcsó buszjegyet, és irány Izmit a naplementében.

Így megyünk haza Zonguldakból, ahol a kék tengert övező hihetetlenül zöld gömbölyű dombokra szemetel az eső, miközben a nap vidáman pislákol. Vagyis veri az ördög a feleségét.



Szóval van egy hely a világon, amelyet úgy hívnak, hogy KARADENIZ, magyarul Fekete-tenger. Eddig csak nyaldostam partjait, Kefken, Kerpe, Akçakoça, ám most mélyebben belemerültem és ottmaradtam.

Épp ezért két hét múlva irány Trabzon, Artvin és Grúzia, többek közt Batumi és Tbilisi.
Inşallah....

Észak-Cipruson Episode II - Elnökök, háborúk, csodák, ifisek...

Szóval az úgy volt, hogy pár éve megházasodtam. De nem ám akár hogyan, ciprusi módon. Északin.
Először is pár erős ember bevitt a vállán egy sátorba, és leültettek a lefátyolozott menyasszonyom mellé egy székre. Majd késsel megborotválták az arcom, miután az arám elé léphettem, és a nyakába akasztottam egy aranyérmékből álló nyakláncot. Az újdonsült asszony erre kezében egy kancsóval örömtáncot lejtett, majd a legkülönfélébb kajákból álló menüt ettük végig. Az örömanya kezében gyertya volt.
Nászéjszaka nem volt sajnos.
Viszont volt másnap pár menettánc, fellépés, és minibusz-szervezés, lévén az egész egy ciprusi folklórprogram keretében történt Százhalombattán.
Nos, azóta szerettem volna eljutni a lagzim valódi helyszínére, habár arra az estére odamakettezett nekünk a ciprusi csoport egy modul méretűt az országukból.
Most viszont valóban itt vagyok. Az Ifjúforrásosokkal ebédelek Iskele mellett, egy tengerparti szállodában.
Az ebédlő fából készült, cölöpökön áll a fehér homok felett, mellette a tenger duruzsol. Ami iszonyúan kék és nem látszik a vége. Csak egy árnyalat választja el az égtől. Jóval messzebb egy hajót figyelünk, ami jó pár óra alatt szeli keresztül a horizontot.
A kaja nem rossz, bár a ciprusi csoportkísérő barátaim szerint ez egyáltalán nem a helyi specialítás, ők még ilyet nem ettek.
Aztán az ebédlőben próbál a Forrás, akkorát döng alattunk az étterem, hogy a pincér megkér minket, hogy fáradjunk ki próbálni a parti teraszra, mert összedől a faház.
Mi kifáradunk.
A tengerparton próbálunk, kalocsai mars megy. Másnap ezt adjuk elő Famagustában.
Az mellett a templom mellett, aminek az egyik tornyából minaretet faragtak, így most dzsámi. Mellette nagy színpad, odáig menettánccal mentünk. A dillirgát énekeltük törökül, ami a ciprusiak második himnusza lehetne, mindenki ismeri, és egy Dél-Ciprusi csodálatos helyről szól, ahova az énekes visszavágyik. Ahol mandulaszemű lányok élnek, és a vize csodás ízű. Dombjai a tengerre néznek. Nem meglepő. De ez a hely most a görög oldalon áll.
Megismerkedem egy bácsival, aki Londonból érkezett, az ottani Atatürk iskolának az igazgatója, de innét származik, Észak-Ciprusról. Egy minibuszban szoktunk utazni, jó barátok lettünk, szeretett nekem mesélni a régi ciprusi dolgokról. Ekkor is épp egy minibuszban döcögtünk a nemzeti tévészékház felé, ahol élő adásban interjúoltak meg többek közt engem is. Állítólag jó válaszokat adtam, bár nehéz volt a nemzetközi gyereknapról beszélni, mivel Magyarországon nincs ilyen.
Szóval a tévészékház felé tartottunk, mikor elkapta a hév a bácsit, és elkezdte mesélni, mi is történt itt ötven évvel ezelőtt. Hogy 65 után vagy nyolc évig nem léphettek ki a falujukból, mert két falu közt lőttek rájuk. Hogy hogyan vesztette el barátját tizenévesen, akinek most gazdag emberként szobrot állított. Hogy milyen bizonytalanságban éltek évekig, míg a török hadsereg be nem avatkozott. Életveszélyben.
Meg kell hallgatni a másik félt is. Mindenesetre szomorú, hogy az amúgy törökökre vagy görögökre alig hasonlító (szerintem csak nyelvben) cipriótákat hogyan osztotta meg a két nagy testvér ellenségeskedése. Kár.
Mert az ország egy alig felfedezett csoda.
És nagyon örülök, hogy én megismerhettem úgy-ahogy. És nem csak az ottani emberekkel való ismerkedés volt csodás, hanem az ifisekkel is.
Együtt énekeltünk a tűz körül, együtt menettáncoltunk, együtt buliztunk, együtt léptünk fel.
Engem például sosem dobáltak föl mikor valahonnan elmenni készültem. Nagyon megleptek ezzel!! Köszönöm!!
Sajnos sokat nem kirándulhattam velük, mert haza kellett mennem Izmitbe, mikor az igazi kirándulás kezdődött, viszont így is felejthetetlen élményekben volt részem.
Az egyik ilyen nap egy bizonyos szerda volt.
Mikor is reggel Leventével, a csoportvezetővel útnak indultunk ketten kora reggel egy minibuszban más vezetők és táncosok társaságában.
Az úticél ismeretlen. Annyit mondtak nekünk, hogy legyen nálunk öt ajándék.
Valami fotózásra megyünk. Hülyeség, gondoltuk, a csoport maradjon csak a tengerben, majd mi elintézzük. Levi a biztonság kedvéért öltönyt vett. Ki tudja. Én kicsit vicces voltam a magam száznyolcvan centimmel a tízéves gyerekek közt. Mindegy.
Megyünk-megyünk, kis híján karamboloztunk, mikor is felvettünk még magunkhoz egy iskolaigazgatót, aki -törökül- a sofőrrel valami minisztériumról beszélgetett. Hogy oda megyünk. Te-mondom a Levinek- mi valami minisztériumba megyünk. Ne hülyéskedj már, ez biztos? Jön a válasz. Hát csak tán nem.
Megkérdem az egyik tolmácsot, aki velünk jött, hova is megyünk?
Hát kezdünk az oktatási miniszternél, folytatjuk a köztársasági elnöknél, majd átugrunk az országgyűlés elnökéhez, a török nagykövethez, és végül levezető körként a miniszterelnök.
Namost elmondom, hogy reggel, félig még alvás közben, mikor az ajándékokat válogattuk Zsille Dórival, beszéltük, hogy vigyünk most kicsi ajándékokat, hogy a fontos vendégeknek maradjon nagyobb. Mivelhogy mi nem tudtuk, hova fogunk menni.
Az oktatási miniszter a kormányzati negyedben fogadott minket. Körülültük a hatalmas asztalt. Tizenvalahány kisgyerek, meg én. Kaptunk szívószálas gyümölcslevet. Levi tanító bácsi, aki egy fejjel alacsonyabb nálam mondta, hogy ha kérdeznek, 17 éves vagyok. Szerencsére nem kérdeztek. Átadtam az ajándékot a miniszternek, egy sótartót. Törökül köszöntöttem őt. Nah, ezzel sikerült elütni a csodálkozást, hogy ugyebár én meg a gyerek fesztivál.
A köztársasági elnök magas fehér falakkal körülvett villaszerű épületben fogadott minket. Minden sarkon fülhallgatós, napszemüveges emberek. Fekete limuzin, két zászlóval a motorháztetőn. Nagy terem, székek, a hoppmester közli, hogy az elnök hamarosan érkezik. A sajtó is beszivárog.
Elnök úr bejön, őszes idősebb bácsi, határozottan kezet fog mindenkivel, a gyerekeknek puszit ad. Nekem is.
Majd sorra jönnek a köszöntők, elsőként a török delegáció vezetője küldi Ankara üdvözletét vigyázállásban. Majd minkenki átadja az ajándékát. Azt hiszem, tőlünk kiskancsót kapott. És persze török nyelvű üdvözletet, mire két puszi volt a válasz. És kézfogás.
Mi is kaptunk ajándékot...tolltartó, képkeret.
A roadshow folytatódik. Parlament. Előtte török nagykövet, szokásos körök,a megtiszteltetéstől meghatódott párás szemek, fogpiszkálótartó ajándék tőlünk.
A parlamentben ettünk. Csirkecomb. Engem a főhelyre ültettek, mint egzotikum, Levi, a tanár meg oldalt ült a gyerekekkel. Meg is sértődött.
Ezután órákat vártunk. Nem mertem elmenni vécére, mert még a végén lemaradok Obamáról vagy a Monacói hercegnéről, de kénytelen voltam. Nem maradtam le semmiről.
Szép lassan mindenki leeresztett, a szerb delegáció el is aludt a fotelben. Őket a miniszterelnök úr keltette fel, aki minket is feldobott. Kedves bácsi volt, csak volt egy apró szemtengelyferdülése. De ő volt a legszimpatikusabb, meg is kapta tőlünk a korondi hamutartót.
Szóval így keveredtünk vissza a szállodába, este, holtfáradtan, iszonyú módon megtisztelve és lerobbanva.
Ezt bizony meg kellett ünnepelni egy hatalmas táncházzal a szálloda halljában.
Méghozzá a szerbekkel, akik közül a tamburás srác tudott magyarul.
Hogy miket játszott nekünk a szerb zenekar a tengerparti homokban éjfélkor, vagy a szálloda halljában este, hogy milyen iszonyú nehéz volt visszatérni Törökországba, de mégis milyen jó volt azután, hogy visszatértem az itteni barátaimhoz, az kiderül a folytatásból.

Észak-Cipruson...Episode I - rövid előjáték után a leghosszabb első nap

...nos, ott hagytam abba, hogy Ugur, a mi szállásadónk Düzcében és egyfajta helyi keresztapa elvitt minket másnap raftingolni, mert ugyebár mit is csináljon az ember esős időben...

A rafting egy eléggé sárga folyón történt, ami a szakértők szerint különösen meg volt áradva, és nagyon gyors volt, úgyhogy szuper lesz. Kapott mindenki egy búvárruhát, ami vizes volt, és semmit nem lehetett alatta viselni és testre tapadt, szóval előnyös volt nekem, meg egy sárga bukósisakot, meg egy mentőmellényt. És mind az ötven hasonlóan felöltözött legóbábu kinézetű ember a part felé vette az irányt. Nyolcan voltunk egy csónakban, plusz a vezér.
Kis eligazítás következett, amikor is megtudtuk, hogy a vezér mond majd vezérszavakat, mi meg azt teljesítve evezünk majd előre vagy hátra, vagy hagyjuk abba az evezést. Amúgy nem is a csónakban ültünk, hanem annak a peremén, a lábunk volt csak a csónakban, és ha faág jött, akkor le kellett hasalni! Miután ez is megvolt, elindultunk a vízbe.
Rögtön az elején be kellett gázolni a jéghideg vízbe, nos ekkor jöttem rá, hogy lehet, hogy nem ússzuk meg szárazon a dolgot!
Az elején csak csordogáltunk lefelé, szal nem volt nagy szám, de aztán jöttek a lépcsők, a zátonyok, a fát. Ekkor csak a hátsó vezető ordítására figyelve tepertünk előre, mint a veszett, vagy hajolgatunk a hatalmas faágak előtt. Magas dombok közt kanyarogtunk el, ahol szőlőültetvények voltak.

De amúgy nem történt semmi veszélyes dolog.

Egyszer azonban kezdett melegedni a helyzet. Össze-vissza dobáltak minket a zátonyok, az előttem ülő termetes Ugur el kezdett imbolyogni, majd a vízbe esett, magával rántva az egész jobb oldali evezősort, köztük engem. Egy szempillantás alatt a vízben voltam, ahol hatalmas hullámok fogadtak. Elsodródtam a hajótól, a víz alatt volta. Kapálóztam, próbáltam úszni, de nem tudtam az árral mit kezdeni. Néha elengedtem az evezőt, néha visszakerült hozzám, de a hajótól egyre csak távolodtam. Az úszás lehetetlen volt, úghogy csak a mentőmellény tartott fönt, de néha nem tudtam mit kezdeni a hullámokkal, így elég sok vizet nyeltem, amit nehéz volt kiköhögni, úgyhogy elég ijesztő hörgő hangokat adtam ki. De semmi baj nem volt, csak épp nem tudtam mit kezdeni magammal, úszni lehetetlenség!
Ekkor feltűnt egy fa a parton, megkapaszkodtam az ágában, de hülyeség volt, mert a gyors víz csak tovább akart rántani. Így tovább mentem, és jó negyed óra sodródás után a partra tudtam evickélni.
Hát nem volt semmi. Épp ott volt a félúti pihenő, úgyhogy az összes csónak kikötött.
Teáztunk, de olyan iszonyú hideg volt, hogy mindenkinek úgy remegett a keze, hogy alig tudtunk inni. De amikor továbbmentünk, az evezés, meg az hiheteten élménytől ismét melegünk lett. Szóval összességében hihetetlenül jó volt, és alig várom a következő raftingot. Bár inkább a bungee jumpingot kéne kipróbálni!!!

És akkor most megszakítjuk adásunkat.

Ahogy nekem is megszakította a már-már elfásulásnak indult csütörtöki napomat egy e-mail.

Nevezetesen Zsille Dóri, a néptánc hodzsám Magyarországon, küldött facebookon egy üzenetet, hogy akkor most jövök-e Észak Ciprusra?

Nos a történet úgy alakult, hogy az Ifjúforrás táncegyüttes, akik a Nagyforrás, vagyis az én néptánccsoportom utánpótlás csoportja és szuperül lelkes táncos brigád, Észak-Ciprusra készült egy fesztiválra, és mielőtt ide jöttem, félig viccesen, félig vágyakozva megemlítettem, hogy úgyis itt vagyok a közelben, nosza, átruccanok majd hozzátok.
Ez el is felejtődött.
Egészen a két héttel ezelőtti csütörtökig.
Amikor is jött az e-mail.

Normális esetben Magyarországon elkezdtem volna sorolni a kifogásokat hogyhátiskolamegamúgyisezmegazvandehátmégisdemégsem.

De most Törökországban vagyok.
Lecsekkoltam a fapados repülőjegyeket (van diákkedvezmény!) Lefoglaltam, és vasárnap azon kaptam magam, hogy a buszon ülök, ami a Sabiha Gökcen reptérre visz. (Előtte azért elővigyázatosan, lelkiismeretesen felkeltem, elmentem borbélyhoz, aki olcsóbb volt Hakannál, megborotválkoztam - mégiscsak gyerekfesztivál - maketteztem, és becsomagoltam az összes forrásos pólómat.

Nos a buszon beszéltem telefonon Özlem Kadiragával, a fesztivál szervezőjével, akinek a tolmácsa voltam három éve Százhalombattán, jó barátok lettünk, bár egyszer kirúgtak a fesztiválon aztán rögtön vissza is vettek mert állítólag balfaszkodtam a buszokkal, bár ez nem volt igaz, mindegy, szóval jó barátok lettünk, így azt mondta, hogy lesz helyem nekem is a csoport szállásán. mindegy, ígyis-úgyis mentem volna, legfeljebb a kecskeólban alszom. De hát ez török barátoknál úgysem fordulhat elő.
Szóval kiértem a Sabiha Gökcen reptérre, aki egyébként Atatürk fogadott lánya volt, és az első női vadászpilóta-nő Törökországban (sőt, lehet, hoyg a világban is, nem tudom), és kerestem a Lefkosába induló repülőt.

Ami nem volt.

Csak Ercan nevű helyre volt járat. Basszus.

Kiderült, hogy a nicosiai, vagyis török nevén lefkosai reptér neve Ercan, és ezért így írják ki, de csak ezt az egyet, a hülye turisták megtévesztésére.

Ezt persze úgy közölte velem az infopultos nő, mintha azt kérdeztem volna, hogy létezik-e olyan ország, hogy Törökország.



A repülőn ugyebár mindig parázok,ám szerencsére elterelte a figyelmem egy új barát, aki Isztambulban lakik de Famagustában, vagyis Gazi Magusában tanul, és a hétvégére hazajött a családjához. Egymás mellett ültünk, barátok lettünk, bármikor mehetek hozzá nyaralni. Köszi.

Miután szerencsés módon most sem zuhantunk le, és leszálltam a gépről, megkerestem Nefter Topgört, aki az ukrán csoport kísérője volt, és az ő buszukkal megyek majd Iskelébe, a fesztivál helyszínére. Nem volt semmi gáz, beengedtek a határon a török lakosok kapuján, mivel mióta van Ikamet kártyám, török lakosnak számítok.
Amúgy a reptér kb akkora mint Népliget, és gyalog lehet mászkálni a repülők közt. Van 2 db csomagköröztető és kész.

Megtaláltam Neftert, aki egy ukrán zászlóval várt, és kiderült, hogy lány, és a barátnője is az, Cansu.
Én már megvagyok, az ukrán csoport még nincs.
Várakoztunk, majd megjöttek az ukránok, csupa 6 év körüli gyerek. Ejha, a derekamig értek. Megkérdezték, hogy én is a gyerekfesztiválra jöttem? Mire igennel feleltem, furán néztek, de mondtam, hogy a csoport később jön, szóval nem egyedül leszek a magyar gyerekcsoport.

Szóval éjfél körül buszba szálltunk, és elindultunk Cipruson.

Éjszaka volt, hatalmas síkság, néhol egy-egy bozót, a távolban magas hegyek. A buszon langyos, mediterrán meleg, és az a jellegzetes kicsit rohadtételes-édeskés szag, ami délen szokott lenni. A busz bal oldalon megy, itt, északon is fordított közlekedés van.
Kicsi, fehér kőházak, lapos tetőkkel, tujákkal, ciprusokkal, bokrokkal, cakkos kőkerítéssel. Zegzugos utcák, kóbor kutyákkal, teljes csönd, távolban tenger.
Leszálltunk egy sulinál, ahol a kis ukránokat családokhoz osztják. A családok tapssal köszöntik a csoportot a kis iskolában, ami egyetlen földszintes épület. Az osztálytermekben Atatürk fotók és hatalmas észak ciprusi zászlók, a termek a kertre nyílnak, nincs zárt folyosó, a legelső terem a nagy igazgatói szoba. Nincs hőszigetelés, minek.

A családok némelyike virágot ad a kis ukránoknak, majd hatalmas mosollyal és büszkén viszik haza a megszeppent vendégeket.

A tanárokkal továbbmegyünk a hotelünkbe, jön a telefon az egyik ukrán tanárnéninek, hogy a kisgyerek elfelejtette az anyukája telefonszámát, ezért sír. Rövid ukrán nyugtatás után továbbrobogunk, majd buszt cserélünk, és nagy bőröndökkel az ölünkben a Bogaz Hotelhez megyünk, ami a tengerparton van, és elég nagy.

Kapok egy szobát, amiben erős festékszag van, és nincs fürdő.
Pár perc múlva, hajnali egy körül az egyik tolmács szól, hogy menjünk kajálni. A szomszéd tengerparti étterembe megyünk, ahol máris összebarátkozok az összes tolmáccsal. A magyar csoport ekkor szállt föl kb Ferihegyről, vagyis ha jól tudom, Liszt Ferenc reptérről, én azomban öt újdonsült barátommal a tengerzajos, sós levegőjű Észak-Ciprusi éjszakában sétálok vissza a hotelszobájukba, ami épp a szomszédomban van. Megkínálják az új kolegát, vagyis engem az anyuka által készített dolmával, vagyis rizzsel töltött szőlőlevéllel, és rakival, és kezdődik is a ciprusi zene és tánc.

Reggel hatig buli a csoportkísérőkkel, az új barátaimmal, akikkel kb egy órája ismerkedtem meg, de máris befogadtak, mintha ezer éve a barátjuk lennék, és akik megtudták, hogy szerdán mennék haza és máris ittmarasztaltak, most pedig bulizunk megállás nélkül, mikor is nyílik az ajtó, és megérkezik Suheyla, a magyarok tolmácsa, és közli velem, hogy itt a csoport.

Kimegyek az előtérben Hungarys melegítőben és rövidnadrágban.

Az ismerős látvány fogad.....hatalmas bőröndök, fehér melegítős barátok, az ismerős szobabeosztás, és a vezényszavak, hogy a fiúk segítsenek felvinni a lányok bőröndjét.

A Forrás megérkezett.

Reggel hat van, a nap feljött, a tenger szürkéskék, és sisteregve hullámzik, a srácok elfoglalták a szállásukat.
Zsille Dórival, aki három napja írt egy e-mailt, hogy jövök-e, most a ciprusi tengerparton beszélgetek. Itt van mindenki: itt van Márkó, az unokatesóm, akinek az első külföldi turnéja, itt vannak az ifisek, itt van Sziq bácsi jól lefáradva az idáig vezényléstől, itt van Levi bácsi, aki vízipipát keres.

És persze itt van Észak Ciprus, amire azóta vágyok eljönni, hogy egy hasonlóan meleg nyári este, három évvel ezelőtt Százhalombattán feleségül vettem Barbit.

Hogy hogyan történt a házasság, és mi történt velem Cipruson köztársasági elnököstül, famagustai menettáncostul és élő egyenes adású tévéinterjústul, az kiderül a következő napokban, a következő postokban.

...folytatása következik....